Mivel néhány napig a Független Filmfesztivál, vagy más néven BAFICI, megragadtam az alkalmat, hogy megnézzem és kommentáljam a fesztivál legnevesebb filmjeit.
Az egyik kevésbé menő meglepetés, amivel szombat este találkoztam:Eladom a halottakat«. Rendezte Glenn McQuaid, és beleszámít a szereplőgárdába Dominic Monaghan, Ron Perlam, Angus Scrimm és Larry Fessenden. Az érvelés a közismereti műfajok között ingadozik. Egy vámpírterror, egy bizarr, aki nem igazán tudja, hol múlik el a komolyság (ha megtörténik), és egy komikus hangvétel, amely a két korábbi műfajt a lehető legjobban képes együtt élni.
A történet két holttestrablóról szól, hogy eljuttassa őket egy jól ismert népdoktorhoz (helyezze magát a kezdetek észak-amerikai korszakába), aki arra kényszeríti őket, hogy folytassák a lopást, egyre frissebben és egyre nagyobb számban. cserébe ne jelentse őket a rendőrségen. Mindkét tolvaj kénytelen folytatni munkáját, hosszú évekig. Egészen addig, amíg egy este a megszokottól eltérő holttestre bukkannak. A fokhagymával készült nyaklánc és a szívbe vert karó mindkét főszereplője nem tud arról, hogy egy frissen született női vámpírral találkozott volna. És azáltal, hogy kiengedik "örök álmából", rájönnek, hogy az orvos kezébe adva minden problémájuknak véget vethetnek, és így sokkal lazábban folytathatják munkájukat. Így egyre gyakoribbá válik a „furcsaság” megjelenése, mígnem életükben egy egyedülálló lehetőség a szikla és a kemény hely közé nem teszi őket, végül a rendőrség elfogja és halálra ítéli.
Most, a látványos művészet és fényképezés mellett az érvelés éretté válik. Még az egyes alkalmazott műfajok drámai erőforrásait sem ismeri jól. Komikus hangnem, amely nem ér véget, irónia, amely nem ér véget, terror, amely nem ér véget. Egy film, ami pattogatott kukorica és márkás szóda között várható egy nagyon kommersz helyiségben, ráadásul túl drága jeggyel. Azokból a filmekből, amelyek serdülőkorban szórakoztatnak, mert kamaszkorban minden szórakoztat.
Szerintem ha teljesen a horror műfajra fogadtak volna, akkor egy nagyon jó filmet csináltak volna. Ám ezen a ponton az «ni» műfajban a Fesztiválra nagyon jellemző módon kevés érzelem keletkezett a nézőközönségben.